Kajszi

Minden a Nagy zabálással kezdődött. Amikor Aidy odakerült konyhafőnöknek még nem is sejtette, hogy mi sül majd ki a dologból. Egyedinek, vagy inkább meghökkentőnek nevezhető főzőtudománya ugyanis népes rajongótábort vonzott. Csodálói között volt egy Alice nevű nyugdíjas református hittanárnő is, aki minden nap pontban 11:55-kor tért be az étterembe és állandóan bárányfejlevest, utána pedig tarlórépa szeleteket evett. Őszintén rajongott Adrianért és főztjéért a maga csendes módján. Annyira csendesen tette mindezt, hogy Adrian észre sem vette.
Ahogy azt sem, hogy egy idő után szegény Alice már nem járt oda ebédelni, ugyanis magához szólította ura és munkaadója. Az viszont feltűnt neki, hogy egyik nap hivatalos levelet hozott a postás, amiben közölték, hogy Alice ráhagyta gloucestershire-i kis nyaralóját.
Így lett Adrianból nyaralótulajdonos. El is határozta, hogy ezentúl minden hétvégéjét ott tölti és a végtelen nyugalomtól körülvéve megírja legújabb novelláját, ami egy extrovertált kávégép karbantartóról szól. A történet lényege dióhájban annyi, hogy a főhős feldolgozatlan gyerekkori pszeudo-traumától szenvedve elhatározza, hogy egy összecsukható rollerrel átvág a Góbi-sivatagon.
De térjünk vissza a vityillóra. Az bizony egyidős lehetett Alice-szal és látszott rajta, hogy évek óta nem törődött már vele senki. Ráfért egy alapos felújítás. Főleg belül.
Így hát Adrian összetrombitálta családját és ismerőseit, hogy munkáscsapatot toborozzon. Miután az öregek, gyengék, hátfájósok, migréntől szenvedők, szívbetegek és aranyeresek kihullottak, öten maradtunk. Aidy, Pandora, Nigel, Pandora egyik barátnője és Én.
Áldjuk a net feltalálójának nevét. Még szerencse, hogy van Internet. Különben sosem tudjuk meg hogy kell az ilyesmit csinálni. Szépen kinyomtattuk a teendőket és a szükséges felszerelések listáját, aztán bevásároltunk. Amikor megérkeztünk nekiestünk a dolognak. A bútorokat kivittük, a szőnyegeket felcsavartuk és elkezdtük a munkát. Kapartunk, gletteltünk, csiszoltunk, újra gletteltünk, aztán megint csiszoltunk. Közben elszaladtunk a közeli (úgy 20 km) kisboltba zsemléért, sajtért és sonkáért, majd készítettünk pár szendvicset. Csak úgy kézzel téptük ketté a zsemléket, majd beletettük a sonkát és a sajtot. Állva ettünk, mint a lovak. De jólesett.
Aztán nekiláttunk a festésnek. Az elején több jutott ránk, mint a falra. Aztán ebbe is belejöttünk. 2 óra múlva már friss kajszibarack színben pompázott minden fal. Na meg a hajunk, a ruhánk és a kezeink is...